Hiroshi Kohaku

Név:Hiroshi Kohaku

Nem:Fiú

Kor: Szept. 20.

Kinézet:Alacsony, kb. 160 cm, félig hosszú, fekete haj, amelyet vagy az egyik oldalon belefésül a szemébe, vagy felállít és néhány tincset vörösre színez. Általában fekete ruhákat visel, de ha a darkos ruhái éppen a szennyesben vannak, akkor akár papagájként is pompázik...Ilyenkor rossz kedve van. Az arca nagyon fehér, a szeme mintha feketével ki lenne húzva, és ajkai is feketék. Sötétbarna szeme félelmetesen beleilleszkedik az arcába, de valahogy mégsem odavaló.

Kaszt: Akadémiai tanuló, fegyvermester

Jellem: Általában nyugodt, és semmi sem érdekli, régebben barátokat akart szerezni, de rájött, hogy ezt ilyen jellemmel lehetetlen, hát ezt feladta. Ha valamit a fejébe vesz, azt biztos, hogy végigcsinálja, utál hazudni, és mindenki iránt nagyon mélyen érez és mindenkivel kedves, pedig tudja, hogy kevés ember adja ezt neki vissza. Nagyon szűkszavú, és veszélyes idegesíteni. Egy darabig lenyel rengeteg sértést, de ha elpattan a cérna, akkor jobb ha mindenki menekül. A harcmodora furcsa, sosem veszi komolyan a csatákat, és egyszer még ráfázik, mert csak akkor kezd el teljes erejéből harcolni, ha már rengeteg sebet szerzett.

Képesség: Gyorsabb valamivel az átlagnál.

Egyéb:
Fegyver neve: Hikari Sakura, árnyfegyver, egy katanává és egy hatalmas csatabárddá tud alakulni. Egy ideje az akadémián él, de senki nem tudta használni. Úgy találkozott mesterével, hogy körbevezette az egész épületen, és szobatársak lettek.
Sakura jóval magasabb mint mestere, nagyjából 170 cm lehet. Hosszú, barna haja van, a ruhái színesek, és mindig a kedvét jelképezik, de legszívesebben rózsaszín rongyokra(=ruhákra) bukik. Szemei zöldek, és jó nagyok, amikkel simán tud utánozni egy cuki kiskutyát. Jóval érettebb, mint amilyennek kinéz. Nem az a tipikus lány, aki állandóan mosolyog és képtelen komoly lenni. Igen, általánosságban jó a kedve, de tudja, mikor, hol és mennyi ideig fogja be a száját, de mindent megtenne azér,t hogy egy szomorú embert felvidítson. Nagyon szerencsések azok, akik a barátai, de az ellenségei eltemethetik magukat. Képessége, hogy tüzes hullámokat tud kilőni magából.

Előtörténet:
Hiroshi Kohaku vagyok, a családom szégyene. A családunkban mindenki boldog volt, és élettel teli, arcuk pedig mint egy friss alma, mosolygott és piros volt. Ellentétben az enyémmel. Egy konkrét emonak nézek ki, az ízlésem pedig mindenki szerint...Haggyuk, folytassuk a történetet. Mindenki unszolt, hogy keressek barátokat, de éreztem, csak azért mondják, hogy ne legyen számomra nyilvánvaló, hogy utálnak. A bátyám, Sesshou Raidon volt a legkegyetlenebb velem. Amikor tudott, belém kötött. Mint aznap, mikor elszöktem otthonról. Éppen enni akartam valamit, amikor Raidon belépett.
-Sz'asz te szégyenség tetőfoka! Kidepizted magad egy órára?-kérdezte gúnyos vigyorral a képén, majd leült mellém. Nem ez volt az első, hogy sérteget, én pedig már nehezen tudtam uralkodni magamon. A kezem ökölbe szorult, de gyorsan elrejtettem, hogy ne lássa.
-Nem, ma még nem depiztem, csak hallottam, amint éppen a kedvenc férfi énekesed nevét mondogatod nyögdécselések közepette.-vágtam vissza teljesen közömbösen.
-Háh, ezt pont te mondod?? Nekem már volt igazi barátnőm, és még lesz is, ellentétben veled! Egy ilyen kínos balesetnek, mint te, sosem lesznek barátai vagy éppen barátnői!-üvöltött, és neki elszállt a jókedve, nekem pedig minden türelmem. Hirtelen mintha a szemfogaim nőttek volna 3-4 milimétert.
-Nem...vagyok...BALESEEEEEEEEEET!!!-azzal akkora pofont kevertem neki, hogy a konyha falát kivitte. Felpattantam, és a család többi tagja sikoltozva jött utánam. Én vészjóslóan közeledtem a bátyám felé, akinek volt akkora szerencséje, hogy ezt túlélte. A sikoltozók megpróbáltak lefogni, de leráztam őket magamról, megfogtam fél kézzel a tesóm nyakát, felemeltem, és kivágtam az ablakon. Szerencséjére a földszinten voltunk. Én amilyen gyorsan csak lehetett, elmenekültem onnan. El Halálvárosba. Mikor megérkeztem, első dolgom az volt, hogy jelentkezem az akadémiára. A családunk egy remek harcos család volt, én pedig fegyvermester voltam, és az akadémia új otthonom is lehetett. Nem tudom, mi volt az a csoda, ami segített abban, hogy én is tanítvány lehessek az akadémián, de megköszöntem neki. Az egyik tanár köszöntött az óráján.
-Ismét új diákkal bővült az akadémia! A neve Hiroshi Kohaku!-mondta elég hangosan, majd felém mutatott. Nem is törődtem vele, elindultam leülni egy üres helyre, azonban valami furcsa érzés öntött el. Ez a tanár közelről is látott engem, mégis őszintén boldogan köszöntött.
~Áhh, dehogyis....~ Gondoltam magamban. ~Egy ilyen szörnyeteget nem köszöntenek sehol jószívvel~.
-Szeretném, ha valaki körbevezetné Kohakut, és megmondaná neki, mi merre van!-mondta tovább, majd mikor befejeztem egy lány majd kiesett a padból, annyira jelentkezett.
-ÁÁÁÁ, Tanár úúúúr! Én körbevezethetem?-kérdezte üvöltözve.
~Na, biztosan idegesíteni akar. vagy kötekedni, esetleg leszólni amiatt, ahogyan kinézek...Miért másért kísérgetne?~ Gondoltam tovább, és nekem ekkor nem tűnt fel, mennyire egy kalap alá veszem őt a szüleimmel.
-Rendben Sakura, de a mai óra anyagát akkor is meg kell tanulnod.-a Tanár úr kedvesen és mosolyogva hívta fel a Sakura nevű lány figyelmét erre is.
-Nem baaaaaj, már megtanultam!
-Akkor mehettek! Pá-pá!-azzal a lány átvergődte magát a tömegen keresztül hozzám, majd karon ragadott, és szinte kiráncigált a teremből.
-Szia, üdv itt az akadémián! A nevem Hikari Sakura, árnyfegyver!-hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, annyira meglepődtem a lány kedvességén.
-Csá! Hiroshi Kohaku vagyok, fegyvermester.-válaszoltam a kérdésére, de elég bambán nézhettem ki, mert Sakura kuncogni kezdtem, én pedig éreztem, hogy elpirulok, ami az én tejnél is fehérebb arcomon furcsán nézhetett ki. Furcsa mód csak az arcom volt olyan, mint egy dark sátánistái, a többi testrészemnek emberi színe volt.
-Éééés...hol fogog aludni?
-A fegyvereddel leszel egyszobában, de még nincs fegyvered. Azonban amíg elérünk oda, megmutatom, hogy mi-merre-hány méter!-mondta, majd egy laza 3 óráig tartó túra alatt megjegyeztem minden helyiséget, megtanultam az elnevezett sarkok nevét, de még mindig nem tudtam, melyik szobába raktak. Sakura még mindig fogta a karom, és közben a ,,Nemsokára ott leszünk" címszóval biztatgatott. Én már majd szomjan haltam, de elértünk egy teljesen hétköznapi ajtó elé.
-És itt az én szobám!-unottan bólogattam egy sort.
-Remek...És én hogyan találhatom meg a fegyverem??
-Teszünk egy próbát!-mondta, azzal beráncigált. A szoba elég szép volt, és már csak az is megnyugtatott, hogy bent vagyok. Valamilyen virágillat csapta meg az orromat, amitől más esetben sírva menekültem volna, most azonban nagyon kellemes volt.
-Milyen fegyverré tudsz alakulni?-kérdeztem, miután befejeztem a nézelődést
-Egy katanává és egy nagy bárddá. Nézzük meg, hogy mennyire tudsz kezelni!-mondta, de már át is alakult egy gyönyörű karddá. A markolata kék, a négyzet alakú keresztvas szegélye szintén kék, a többi része pedig fehér. Emiatt valahogy a penge is fényesebbnek és fehérebbnek nézett ki. A kard ott hevert a földön, hát felkaptam. Féltem, hogy égetni fogja a kezemet, de nem! Amint felvettem végtelen nyugodtság árasztott el. Éreztem, hogy ez az én fegyverem!
Aztán Sakura átalakult csatabárddá is. Ekkor eltűnt a nyugodtság, és kimeríthetetlen harci kedv váltotta fel. Miután ezt is megcsodáltam, Sakura visszaváltozott, és ennyit mondott:
-Üdv a szobában!

Másnap volt reggel egy kis szabadidőnk, ezért elmentünk edzeni. Kíváncsi voltam, vajon mikre képes Sakura. Ő már ki is szemelt magának egy elhagyatott helyet a városban, ahol nyugodtan edzhetünk. Csak régi romok voltak a közelben, amiket akár tovább rombolhattunk.
-Na, hogyan kezdjük?-kérdezte
-Alakulj át bárddá!-mondtam, de a következő pillanatban már fogtam is az óriási fegyvert. Odarohantam egy romhoz, mintha csak egy embert rohamoznék meg, majd csaptam rá egy jót a fegyverrel. Azonnal kettévágta, de észrevettem valamit: Mintha egy tűzhullám csapott volna ki a fegyverből! Kiszemeltem egy újabb romot, de ezúttal most nem rohantam oda hozzá, csupán koncentráltam, és úgy suhintottam egy az óriási csatafegyverrel. Ahogy gondoltam! Egy tüzes hullám söpört végig azon az úton, amelyet kiszemeltem, majd nekiment a romnak, és felrobbant. Akkora a hullám, amekkora ívet írok le a bárddal csapás közben.
-Változz át katanává!-inkább parancsnak hangzott, de a fegyverem szinte nevetve teljesítette. És akkor még valami eszembe jutott. Először Sakurára koncentráltam, majd köszöntem neki, erre ő is visszaköszönt.
~Szóval tudunk telepatikusan beszélni...~Jegyeztem meg magamban.
~Jaja!~Jött is a válasz. Már a katana volt a kezemben, és suhintottam egy újat. Ez is egy tüzes hullám volt, de más. Nem olyan vad, hanem inkább gyors! Úgy változtathattam a hullám alakját, hogy mielőtt ellőttem volna, olyan formát írtam le kardommal a levegőben, amilyen alakú csapást akartam mérni a célponra.
A kis bevezető gyakorlat után visszamentünk az akadémiára, és még éppen elég időnk volt ahhoz, hogy átnézzük azt a leckét, amit tanár úr adott fel nekünk...


Fél hónapja, hogy elszöktem hazulról, és hogy beköltöztem az akadémiára. Épp egy küldetésen voltunk:Valaki ember lelkeket eszik, és ez a valaki halálvárosban mászkált. Nem járt az akadémiára sem ő, sem a mestere, ugyanis egy fegyverről és egy fegyvermesterről volt szó. Hikari Sakuraval, a fegyveremmel mentünk ki teljesíteni a küldetést:Meg kell ölni a gyilkosokat!
Örültem, hogy végre élesben is harcolhatok egy veszélyes ellenféllel. Körbejártuk egész halálvárost, de nem tudtuk, hogy hol keressük őket. Majd eszembe jutott valami.
-Hé, hol található egyszerre a legtöbb emberi lélek egy eldugott helyen?-kérdeztem Sakurát.
-Öhm...asszem itt nem messze van az egyik sikátorban ilyenkor tanyázik egy nagy banda!
-Akkor indulááás!-mondtam és elindultam a fegyverem után, ugyanis én még nem tudtam, hogy a városban mi merre van, kivéve pár üzletet. Elértük a sikátort. Tényleg elég sok ember volt itt, ugyan olyan szakadt felsőben. Sokáig, talán másfél óráig várakoztunk egy háztetőn, nehogy kiszúrjanak, és egyszer csak megjelent két csuklyás alak. Jól hallottam, mit beszélnek, és a magasabbik csuklyás hangja ismerős volt...Túlságosan is. Ő szólalt meg először.
-Üdv néktek! Most ti lesztek a mi táplálékunk!
-Mi a f*sz van ezekkel?-kérdezte az egyik bandatag a másikat.
-Velünk semmi...Veletek lesz a halááál!-mondta a másik csuklyás, azzal átváltozott egy kaszává és a másik fickó kezébe ugrott, aki levetette köpenyét és szabaddá tette az arcát. Raidon!! Gyorsan leugrottam, és Sakura már katanaként volt a kezemben.
-Helló bátyus, emlékszel rám??-láttam a megdöbbenést az arcán.
-Kohaku?
-Pontosan! Na most TE búcsúzz el az életedtől!!
-Háhá!!! Megölnéd a saját bátyád?-Sakura szinte sírva kérdezte, hogy ki ez. Telepatikusan beszélgettünk, és így elmondtam neki mindent. Tele lett dühvel, és mostmár ő is gyilkolni akart, főleg azzal az emberrel akart végezni, aki előttem állt.
-Te nem vagy a bátyám!-mondtam azzal nekiugrottam, és csaptam. Könnyedén kivédte, de nem is csoda:Meg sem erőltettem magam. Ezután ő csapott, és egy nagyon kis sebet ejtett a kaszájával az arcomon, miközben hátra ugrottam. Nekem rontott, én pedig lőttem egy tűzhullámot, ami ksihíján kettévágta, de idejében elugrott. Ezúttal Sakura gyorsan átalakult bárddá, és úgy rontottam neki. Vagy 10-et csaptam, ő pedig nagy erőlködés árán mindent kivédte, és hirtelen visszatámadott. Jól megvágta a karomat. Közben Sakura szólt rám:
~El akarod veszteni a harcot???~Kérdezte telepatikusan
~Nem...~
~Akkor HARCOLJ, NE JÁTSZ!!~Beleegyeztem, és megszólaltam.
-Látom Raidon, te semmit enm változtál...Gyenge vagy!-mondtam, azzal egy óriási tűzhullámot küldtem neki. Nagynehezen kettévágta, de én már rontottam is neki, és egy jó sebet vágtam az egész testére. Térdre esett, nem tudott felállni, én pedig neki akartam rontani, hogy végezzek vele, de ekkor az egyik akadémiai tanár jelent meg.
-Rendben van, küldetés teljesítve! Mostmár visszamehettek!-ez nem engedély volt, hanem parancs, ezért nem álltunk le vitatkozni egy feljebbvalóval.
Azóta eltelt egy hónap, én pedig már több barátot szereztem, mint amennyiről álmodni mertem volna.
Az arcom már nem volt fehér, de a szemem meg a szám még mindig olyan volt, mintha ki lenne húzva valamivel.

//Hát ennek vége, remélem elfogadható...^^//